A REPÜLŐ AKASZTÓFA

A hegyaljai Golop és Tállya községek között még ma is látható egy magaslat, amit Akasztó-dombnak nevez a szóbeszéd.

Valamikor, a kuruc-labanc világban egy akasztófa állott a tetején. Ebben az időben két bírája volt Tállya helységének, mégpedig egy kuruc és egy labanc párti. Mindezt pedig a hadiszerencse forgandósága okozta, mivel hol az egyik, hol a másik fél birtokolta a községet. És mindkettőnek szüksége volt bíróra.

Egy alkalommal, amikor már hosszabb ideje a labancok uralták a vidéket, a labanc bíró elhatározta, hogy felakasztatja kuruc ellenlábasát.

Menten vasra verette hát őkegyelmét, majd szigorú őrizet mellett, az egyik kora reggelen elindította a mai Akasztó-domb felé a kivégzési menetet.

Ám bárhogy titkolták a dolgot, a falu apraja-nagyja mégis tudomást szerzett róla, s nagy csapatban kísérte a kuruc bírót a vesztőhelyre. Mindenki bánkódott, szomorkodott, mert igen szerették a halálraszántat.

Ment, mendegélt a gyászos menet, ám amikor a domb tetejére fölkapaszkodtak, kínos meglepetés érte a hóhért: az akasztófa nem volt sehol!

Heves düh öntötte el a magas, veres embert, de mit volt mit tennie, visszakísérhette a városka börtönébe az elítéltet.

-   Eltűnt az akasztófa, főbíró uram! - jelentette gazdájának.

-   Mordizom adta-teremtette! - furcsállotta a potrohos labanc, majd azon minutumban parancsot adott egy új akasztófa felállítására. És még nem szállott le az este, amikor az új bitófa már ott „díszelgett” a mai Akasztó-domb tetején.

Másnap reggel ismét megindult a gyászos menet, hogy a kuruc bírót a vesztőhelyre kísérjék.

Hanem amikor a domb alá értek, ugyancsak elálmélkodtak az odaérkezők: az új akasztófa is szőrén- szálán eltűnt!

Dühöngött, tajtékzott a jól megtermett, véres képű hóhér, hogy már másodszorra fáradt ki ide hiába. Támadt is erre förgeteges kacagás!

Megint nem volt mit tennie, haza kellett kísérnie a városka börtönébe az elítéltet.

-   Ismét eltűnt az akasztófa, főbíró uram! - jelentette magából kikelten a hóhér.

No de erre már a labanc bírót is elöntötte az epe.

-   Gonosz kuruc praktika! - hajtogatta. - De majd megtanítom én móresre ezt a kuruc párti, sunyi népet!

Azzal újabb parancsot adott, hogy még nagyobb, még erősebb akasztófát ácsoljanak. És hogy ellenfelei ne tudják eltüntetni, erős őrséget állíttatott mellé.

-   No, most már hetvenkedhettek, bocskoros kurucok!

- jelentette ki nagy garral. Aztán a nagyobb nyomaték kedvéért maga is elkísérte a menetet az Akasztó-dombra.

Bizony kár volt odamennie őkelmének! Mert attól, amit ott látott, csaknem megütötte a guta.

Az új, nagy akasztófának se híre, se hamva!

-   Gyalázat! Gyalázat! - hörögte magából kikelten. - Hát micsoda málészájú őrség ez? Fegyverük van, és mégis ellopják tőlük az akasztófát!

No, ne is mondjam, hogy a tállyaiak nagy része jót nevetett ezen is. (Nem is titkolták, hogy örülnek a labanc bíró újabb felsülésének. Nem csoda, hiszen a helység nagy része szíve szerint a kurucokat pártolta.)

-   Börtönbe záratlak benneteket! - szidta az őrséget pogány módra. - Hát nem tudtatok jobban vigyázni?!

-   Instálom, natysákos főpíró uram - mentegetődzött egy osztrák őrmester. - Mi itt szépen őrkötni, fityászni. Hát etyszer työnni asz a nagy fényessék, és aló mars! A fényessék között elrebülni asz fránya agasztófa!

-   Hahaha! Repülő akasztófa! - hahotázott a sok tállyai szájtáti. (Mert sokan közülük jól tudták, hogy ügyes emberek csele volt mindez!)

A labanc főbírót pedig csaknem meglegyintette a szél.

-   Sehova se megyünk innen! Poroszlók! Hozzatok ácsokat, készítsenek azok rögtön akasztófát! Ha pedig állni fog, felhúzzuk reá a kuruc bíró uramat!

A poroszlók azonmód el is mentek, majd hamarosan ácsokkal tértek vissza. Nem telt bele jó két óra hossza sem, már ott magasodott az új akasztófa!

-   No, kuruc bíró uram, mi a kegyelmed utolsó kívánsága? - fordult a labanc bíró ellenfeléhez, jóságot színlelve.

Elkomorodott a kuruc bíró, majd határozottan szólott:

-   Úgyse teljesíti azt kegyelmed, kár az időt vesztegetni!

-   Ugyan már, miért nem? - adta a nagyot a labanc bíró. - Tudom én a regulát!

-   No, ha tudja kegyelmed, akkor figyeljen ide! Nékem az az utolsó kívánságom, hogy szeretnék még egyszer halpaprikással jóllakni.

-   Annak semmi akadálya - jelentette ki kegyesen a labanc bíró. - Úszik itt a Szerencs-patakban elég hal.

-   De nekem tiszai halból kell, nem holmi pocsolyaszagúból! - kötötte meg magát a halálra szánt. - Itt van a sokaságban Mátyás szolgám, őt küldje el kegyelmed Tokajba, majd fog ő a Tiszából halat!

A labanc bíró - bár kutya átoktermészetű volt, de a halálraítélt utolsó kívánságát tiszteletben tartotta. (No, meg ezzel is meg akarta magának nyerni a tállyaiakat.)

Egy szó, mint száz, elszalajtotta hát a Mátyás nevű szolgát lóháton a Tiszához. A gyászos menet eztán visszatért a helységbe, az emberek a portájukra, a kuruc bíró meg a börtönbe.

Mindenki várta, mikor érkezik vissza a szolgalegény. Eltelt egy nap, két nap, de bizony a szolgának se híre, se hamva. Ekkor már a labanc bíró is elunta a dolgot.

-   Tovább nem várunk, reggel akasztunk! - rendelkezett keményen.

De ebből aztán nem lett semmi! Ugyanis még az éj szaka folyamán kurucok szállták meg a falut. Mátyás, a szolgalegény vezette őket ide, a gazdája kiszabadítására.

Egykettőre lehullt a bilincs a rabról.

-   Kölcsönkenyér visszajár - mondotta másnap a fogságba ejtett labanc bírónak. - Kegyelmed engem többször fel akart akasztatni, de mindig elrepült az akasztófa. Most próbát teszünk. Holnap reggel, ha helyén lesz a bitófa, felhúzzuk reá. Sok gonoszsága miatt senki sem fogja kegyelmed sajnálni. De ha mégsem lesz ott, akkor én szabadon engedem, mehet, amerre lát!

Persze a kuruc bíró is őrséget állíttatott az Akasztódombra, nehogy eltűnjék az akasztófa. Fölöslegesnek bizonyult az óvatossága: csodák csodája, de a labanc bíró által ácsoltatott új akasztófa ott ágaskodott a dombtetőn.

-   Nem tűnt el! Nem tűnt el! - ujjongtak a tállyaiak. - Ez is mutatja, hogy az igazság a kurucok oldalán áll!

A labanc bíró sápadtan vette tudomásul a valóságot.

A kuruc bíró azonban gavallér ember volt, így szólt hát bíró társához:

-   Van-e kegyelmednek utolsó kívánsága?

-   Van, van! - kiáltotta élesen, de hirtelen nem tudta, mit is kérjen. Nagy sokára nyögte ki aztán a következőt: -

Van nekem az istállómban egy fehér lovam, azt hozassa ide kegyelmed. Utoljára még szeretném látni.

-   Meglesz, meglesz! - ígérte a kuruc bíró, majd azonnal parancsot adott, hogy a paripát vezessék az akasztófa alá.

-   Látta kegyelmed a lovát? - kérdezte a kuruc bíró.

-   Láttam - válaszolt a labanc, majd harsányan valamit kiáltott. Őrei ijedten meghőköltek. Ekkor - lássatok csodát! - a fehér ló letérdelt, gazdája pedig a hátára pattant. Hatalmasat ágaskodott erre a pompás paripa, majd nagy porfelhőt rúgva, hátán a gazdájával, örökre eltűnt a tállyaiak szeme elől.

Hová lettek, merre futottak? Nem tudta senki! De nem is firtatták. Örültek hogy ilyen egyszerűen megszabadultak a gyűlölt törvényosztótól.

Ezután sokáig a kuruc bíró ítélkezett Tállyán. De mivel igazságos és jó ember volt, sosem került sor az akasztófa használatára.